A polc, ami eddig üres volt
❧ Tudományos kíváncsiság
Nem dogmákat, hanem összefüggéseket keresünk.
❧ Emberi mélység
A belső utazást nem trendként, hanem valódi tapasztalatként kezeljük.
❧ Felelős párbeszéd
Edukálunk, nem propagálunk.
☙ Kihez szólunk? ❧
ÖNTUDATKUTATÓKHOZ
Akik mélyebben szeretnék megismerni és megérteni önmagukat.
NYITOTT GONDOLKODÓKHOZ
Akik kérdeznek, kutatnak és készek új nézőpontokat befogadni.
TUDATOS ÉLETET ÉLŐKHÖZ
Akik a mindennapokban alkalmazzák a tudatosság, jelenlét és szeretet elveit.
GYÓGYÍTÓKHOZ
Akik kísérik mások fejlődését és mélyebb eszközöket keresnek ehhez.
KÍVÁNCSI ALKOTÓKHOZ
Akik inspirációt merítenek az élet nagy kérdéseiből és a szépségből.
A PsyHigh Books Könyvkiadó azokhoz szól, akik nemcsak olvasni szeretnének egy témáról, hanem mélyebben megérteni önmagukat, a világot és a bennük zajló folyamatokat. Azokhoz, akik nyitottan közelítenek a spiritualitáshoz, az önismerethez, a pszichológiához, a tudatossághoz, a gyógyuláshoz és a kreatív önkifejezéshez, ugyanakkor fontos számukra a hitelesség, az igényesség és a felelős gondolkodás is. Könyveink nem kész válaszokat szeretnének adni, hanem új nézőpontokat, kérdéseket és felismeréseket kínálnak.
Hiszünk abban, hogy egy jó könyv nem megmondja, mit gondolj, hanem teret nyit ahhoz, hogy közelebb kerülj a saját válaszaidhoz. A PsyHigh világában a spiritualitás és a tudatosság nem elszakad a hétköznapi élettől, hanem annak részeként jelenik meg – olyan útként, amely inspirálhat, elgondolkodtathat, támogathat és új irányokat mutathat.
☙ Tematikus pilléreink ❧
TUDOMÁNY
A valóság új nézőpontjai, kutatások, felfedezések.
SPIRITUALITÁS
Ősi bölcsességek és
modern utak.
ÖNISMERET
Tudatosság, pszichológia,
belső munka.
GYÓGYULÁS
Test, lélek, energia,
holisztikus megközelítés.
MŰVÉSZET
Szépség, kreativitás
és inspiráció.
Gondolatok a pszichedelikus reneszánszról és a spirituális paradigmaváltásról
Szerkesztői megjegyzés. Az alábbi írás nem népszerűsít semmilyen szert, és nem buzdít semmire. A PsyHigh Books edukációs kiadó: azt a kulturális és tudományos jelenséget értelmezi, amelyet a világ vezető egyetemein zajló kutatások nyomán pszichedelikus reneszánsznak nevez a szakirodalom. Kérdéseket teszünk fel, összefüggéseket mutatunk meg – a döntés és a felelősség mindig az olvasóé, a gyógyítás pedig a szakembereké.
A nyugati társadalom legmélyebb baja talán nem a depresszió vagy a szorongás, hanem ami mögöttük áll: az értelemvesztés. Soha nem volt ilyen kényelmes az élet, és soha nem érezte ennyi ember üresnek. A pszichedelikus reneszánsz ebben az összefüggésben nem „drogtéma”, hanem a kor egyik alapkérdésére adott kutatási válaszkísérlet: hol talál az ember jelentést egy elvilágiasodott világban? A klinikai vizsgálatok legmeglepőbb eredménye ugyanis nem az, hogy egy-egy vegyület enyhíti a tüneteket – hanem az, hogy a kutatások résztvevői évekkel később is életük legjelentőségteljesebb tapasztalatai közé sorolják az élményt. A jelentés, mint kiderült, nem luxus. Létszükséglet.
A nyugati kultúra az ego köré épült: az egyéni teljesítmény, az önérvényesítés, a „személyes márka” civilizációja vagyunk. A kutatásokban leírt élmények központi eleme – az énhatárok átmeneti feloldódása – ezzel szemben tapasztalati úton mutatja meg azt, amit a szemlélődő hagyományok évezredek óta tanítanak: az „én” nem szilárd tárgy, hanem folyamat; történet, amelyet az agy szüntelenül mesél önmagának. Ám a tanulság nem az egyén eltörlése. Az egészséges kultúrában az individuum és a közösség nem egymás ellenfelei, hanem egymás feltételei: erős, önmagát ismerő egyének nélkül nincs élő közösség – és megtartó közösség nélkül az egyén magára marad a saját történetével. Az egoközpontú világ tévedése nem az, hogy fontosnak tartja az ént, hanem az, hogy csak azt tartja fontosnak. Egy társadalom, amelyben többen élik meg, hogy az „én” határai átjárhatók, talán mindkettőt jobban megbecsüli: az egyén méltóságát és a szövetet, amely összetartja.
A magányt ma már a dohányzáshoz mérhető egészségügyi kockázatként tartja számon a tudomány. A tudatkutatás visszatérő eredménye ugyanakkor éppen az összekapcsoltság élményének erősödése – az emberekkel, a természettel, valami önmagunknál nagyobbal való kapcsolat megélése. Nem véletlen, hogy a vizsgálatokban ez az egyik legjobban mérhető változás. Egy elmagányosodó társadalomnak nem több tartalomra van szüksége, hanem több kapcsolódásra – és úgy tűnik, a kapcsolódás képessége nem vész el végleg: újraéleszthető.
A modern Nyugat az első civilizáció, amely úgy tesz, mintha a halál nem létezne: kitoltuk a kórházakba, a szőnyeg alá, a szépítő kifejezésekbe. A pszichedelikus kutatások egyik legmegrendítőbb ága a halálfélelem oldódását vizsgálja súlyos betegeknél: szigorúan ellenőrzött terápiás keretben olyan emberek találtak békét az elmúlás gondolatával, akik korábban rettegtek tőle. Ez túlmutat az orvosláson. Egy kultúra, amely újratanul a halálra nézni, másképp is él – kevésbé kapkodva, kevesebbet halmozva, jelenvalóbban.
A felvilágosodás óta két nyelvet beszélünk: a mérhető tények nyelvét és a megélt jelentés nyelvét – és úgy teszünk, mintha ellenségek volnának. Pedig a kettő egyre több ponton találkozik. Az orvoslás, amely sokáig gépként tekintett a testre, ma újra felfedezi, amit a gyógyítás ősi hagyományai mindig is tudtak: a hit, a várakozás és a gondolat nem díszlet a gyógyulás körül, hanem annak működő része. A placebo-jelenség – amelyet a kutatás sokáig zavaró tényezőként kezelt – mára önálló tudományterület lett: a puszta meggyőződés mérhető élettani változásokat indít el. A meditáció hatásait agyi képalkotó műszerekkel vizsgálják, a hálagyakorlat és az imádság élettani lenyomatát tudományos folyóiratok elemzik, a kórházakban pedig egyre természetesebb a lelki kísérés jelenléte a kezelés mellett. A tudatkutatás ennek a közeledésnek az egyik legizgalmasabb terepe: az agyi képalkotó műszer és a misztikus élményt mérő kérdőív ugyanabban a laboratóriumban áll. Ez a módszertani kényszerházasság kulturálisan is gyógyító, mert megmutatja: lehet egyszerre szigorúan gondolkodni és mélyen megélni. Ami fejben és lélekben történik, az a testben is történik – a kettő sosem volt kettő. A szkeptikus és a kereső nem két embertípus: egy egészséges elmében mindkettő ott lakik.
A klímaválság gyökerénél egy világkép áll: a természet mint kitermelhető erőforrás, az ember mint fölötte álló úr. Ez a szemlélet nem gonoszságból született, hanem felejtésből. A modern ember elfelejtette, honnan vétetett. A városok, a képernyők, a betonra épült hétköznapok észrevétlenül vágták el a szálakat, amelyek évezredeken át a földhöz, az évszakokhoz, az élővilághoz kötötték – és amit már nem érzünk a magunkénak, azt nem is óvjuk. Pedig elég egyetlen csendes óra egy erdőben, hogy a test emlékezni kezdjen. A légzés lelassul, a gondolatok elülnek, és megjelenik egy másfajta jelenlét – az ősi kultúrák ezt nem találmányként ismerték, hanem alapállapotként. A természetben töltött idő nem pihenés a „valódi élet” szüneteiben: maga a hazatérés. Aki figyelt már fát, ahogy évszakonként meghal és újjászületik, aki nézett már állat szemébe, vagy tartott a tenyerében magot, amelyből élet lesz, az tudja: a világ nem díszlet az ember története körül, hanem rokonság. És itt fordul meg valami mélyen a tudatban. Amíg azt hisszük, mi uraljuk a földet, addig teherként cipeljük a világot – felelősök vagyunk mindenért, versenyben mindenkivel, egyedül. De abban a pillanatban, amikor felismerjük, hogy nem mi tartjuk a földet, hanem a föld tart minket – hogy a földanya dédelget, táplál, hordoz, ahogy kezdettől fogva tette –, az uralkodás görcse hálává oldódik. Ez másfajta tudatállapot: nem fentről néző, hanem benne élő. És ebből a helyzetből a föld megóvása már nem kötelesség, hanem természetes mozdulat – ahogy az ember arra vigyáz, aki őt is életben tartja. Nem a földet mentjük meg. A föld ment meg minket, minden egyes nap – rajtunk csak az áll, hogy tovább engedjük-e. Egy civilizáció, amely újra rokonának érzi az erdőt, másképp bánik vele. Egy emberiség, amely újra gyermeke a földnek, nem ellensége többé – és talán ez a gyógyulás legmélyebb iránya: vissza a kapcsolódásba, hogy tovább élhessünk, mind.
Az idegtudomány egyik legizgalmasabb újabb felismerése, hogy az agy rögzült mintázatai fellazulhatnak, és az elme visszanyerheti képlékenységét. Ennek bölcseleti üzenete legalább akkora, mint a klinikai: a személyiség nem ítélet, hanem szokásrendszer. A levertség, a függés, a megmerevedett önkép – mind mintázat, és a mintázat átírható. Egy társadalomnak, amely hajlamos az embereket diagnózisokba és rekeszekbe zárni, ez gyökeresen reménykeltő hír: a változás képessége biológiai alapfelszereltségünk. Pedig elég egyetlen csendes óra egy erdőben, hogy a test emlékezni kezdjen. A légzés lelassul, a gondolatok elülnek, és megjelenik egy másfajta jelenlét – az ősi kultúrák ezt nem találmányként ismerték, hanem alapállapotként. A természetben töltött idő nem pihenés a „valódi élet” szüneteiben: maga a hazatérés. Aki figyelt már fát, ahogy évszakonként meghal és újjászületik, aki nézett már állat szemébe, vagy tartott a tenyerében magot, amelyből élet lesz, az tudja: a világ nem díszlet az ember története körül, hanem rokonság. És itt fordul meg valami mélyen a tudatban. Amíg azt hisszük, mi uraljuk a földet, addig teherként cipeljük a világot – felelősök vagyunk mindenért, versenyben mindenkivel, egyedül. De abban a pillanatban, amikor felismerjük, hogy nem mi tartjuk a földet, hanem a föld tart minket – hogy a földanya dédelget, táplál, hordoz, ahogy kezdettől fogva tette –, az uralkodás görcse hálává oldódik. Ez másfajta tudatállapot: nem fentről néző, hanem benne élő. És ebből a helyzetből a föld megóvása már nem kötelesség, hanem természetes mozdulat – ahogy az ember arra vigyáz, aki őt is életben tartja. Nem a földet mentjük meg. A föld ment meg minket, minden egyes nap – rajtunk csak az áll, hogy tovább engedjük-e. Egy civilizáció, amely újra rokonának érzi az erdőt, másképp bánik vele. Egy emberiség, amely újra gyermeke a földnek, nem ellensége többé – és talán ez a gyógyulás legmélyebb iránya: vissza a kapcsolódásba, hogy tovább élhessünk, mind.
A misztikus élmény a történelemben keveseknek jutott: szerzeteseknek, sámánoknak, aszkétáknak, évtizedes gyakorlás jutalmaként. Korunk tudatkutatása ezt a tapasztalati kört szélesre nyitotta – és ez kétélű fejlemény. A lehetőség: a transzcendencia nem kiváltság többé. A veszély: a csúcsélmény fogyasztási cikké silányulhat, „megvilágosodás-turizmussá”, élménnyé feldolgozás nélkül. Ezért kulcskérdés – és ebben áll a könyvek, a kultúra, az ismeretterjesztés felelőssége –, hogy a tudás mellé bölcsesség is épüljön. Az élmény önmagában nem átalakulás. A feldolgozott élmény az. Pedig elég egyetlen csendes óra egy erdőben, hogy a test emlékezni kezdjen. A légzés lelassul, a gondolatok elülnek, és megjelenik egy másfajta jelenlét – az ősi kultúrák ezt nem találmányként ismerték, hanem alapállapotként. A természetben töltött idő nem pihenés a „valódi élet” szüneteiben: maga a hazatérés. Aki figyelt már fát, ahogy évszakonként meghal és újjászületik, aki nézett már állat szemébe, vagy tartott a tenyerében magot, amelyből élet lesz, az tudja: a világ nem díszlet az ember története körül, hanem rokonság. És itt fordul meg valami mélyen a tudatban. Amíg azt hisszük, mi uraljuk a földet, addig teherként cipeljük a világot – felelősök vagyunk mindenért, versenyben mindenkivel, egyedül. De abban a pillanatban, amikor felismerjük, hogy nem mi tartjuk a földet, hanem a föld tart minket – hogy a földanya dédelget, táplál, hordoz, ahogy kezdettől fogva tette –, az uralkodás görcse hálává oldódik. Ez másfajta tudatállapot: nem fentről néző, hanem benne élő. És ebből a helyzetből a föld megóvása már nem kötelesség, hanem természetes mozdulat – ahogy az ember arra vigyáz, aki őt is életben tartja. Nem a földet mentjük meg. A föld ment meg minket, minden egyes nap – rajtunk csak az áll, hogy tovább engedjük-e. Egy civilizáció, amely újra rokonának érzi az erdőt, másképp bánik vele. Egy emberiség, amely újra gyermeke a földnek, nem ellensége többé – és talán ez a gyógyulás legmélyebb iránya: vissza a kapcsolódásba, hogy tovább élhessünk, mind.
A modern terápiás kultúra és a gyógyszeripar jelentős része a tünetek elnyomására épül: ami fáj, azt kapcsoljuk ki. Az újabb terápiás kutatások logikája fordított: ami fáj, azon – biztonságos, szakmai keretek között – érdemes keresztülmenni, nem mellette elosonni. Ez ősi gyógyítói bölcsesség a sámáni hagyományoktól Jungig, amelyet ma klinikai adatok kezdenek igazolni. Társadalmi léptékben ez szemléletváltás: a szenvedés nem üzemzavar, hanem üzenet – és az a kultúra, amely meghallgatja a fájdalmait, bölcsebb lesz annál, amelyik elaltatja őket.Pedig elég egyetlen csendes óra egy erdőben, hogy a test emlékezni kezdjen. A légzés lelassul, a gondolatok elülnek, és megjelenik egy másfajta jelenlét – az ősi kultúrák ezt nem találmányként ismerték, hanem alapállapotként. A természetben töltött idő nem pihenés a „valódi élet” szüneteiben: maga a hazatérés. Aki figyelt már fát, ahogy évszakonként meghal és újjászületik, aki nézett már állat szemébe, vagy tartott a tenyerében magot, amelyből élet lesz, az tudja: a világ nem díszlet az ember története körül, hanem rokonság. És itt fordul meg valami mélyen a tudatban. Amíg azt hisszük, mi uraljuk a földet, addig teherként cipeljük a világot – felelősök vagyunk mindenért, versenyben mindenkivel, egyedül. De abban a pillanatban, amikor felismerjük, hogy nem mi tartjuk a földet, hanem a föld tart minket – hogy a földanya dédelget, táplál, hordoz, ahogy kezdettől fogva tette –, az uralkodás görcse hálává oldódik. Ez másfajta tudatállapot: nem fentről néző, hanem benne élő. És ebből a helyzetből a föld megóvása már nem kötelesség, hanem természetes mozdulat – ahogy az ember arra vigyáz, aki őt is életben tartja. Nem a földet mentjük meg. A föld ment meg minket, minden egyes nap – rajtunk csak az áll, hogy tovább engedjük-e. Egy civilizáció, amely újra rokonának érzi az erdőt, másképp bánik vele. Egy emberiség, amely újra gyermeke a földnek, nem ellensége többé – és talán ez a gyógyulás legmélyebb iránya: vissza a kapcsolódásba, hogy tovább élhessünk, mind.
És talán a legfontosabb: a valódi belső felvilágosodás nem újabb válaszrendszer, hanem a kérdezés képességének visszanyerése. A dogma – legyen vallási, tudományos vagy ezoterikus – mindig ugyanazt kínálja: kész válaszokat, amelyek mellett nem kell tovább gondolkodni. A rácsodálkozás ezzel szemben felnyitja a magától értetődőt. Az a társadalom pedig, amely újra tud kérdezni – önmagára, a berendezkedésére, a bizonyosságaira –, elevenebb annál, amelyik már mindent tud. Nem az a lényeg, mit kell még megtanulnod. Hanem hogy ki vagy te. Nem léteznek tökéletes válaszok, amikbe bárkit és bárhogyan bele lehetne feszíteni. Mindenki egyedi és mind egyek vagyunk. Pedig elég egyetlen csendes óra egy erdőben, hogy a test emlékezni kezdjen. A légzés lelassul, a gondolatok elülnek, és megjelenik egy másfajta jelenlét – az ősi kultúrák ezt nem találmányként ismerték, hanem alapállapotként. A természetben töltött idő nem pihenés a „valódi élet” szüneteiben: maga a hazatérés. Aki figyelt már fát, ahogy évszakonként meghal és újjászületik, aki nézett már állat szemébe, vagy tartott a tenyerében magot, amelyből élet lesz, az tudja: a világ nem díszlet az ember története körül, hanem rokonság. És itt fordul meg valami mélyen a tudatban. Amíg azt hisszük, mi uraljuk a földet, addig teherként cipeljük a világot – felelősök vagyunk mindenért, versenyben mindenkivel, egyedül. De abban a pillanatban, amikor felismerjük, hogy nem mi tartjuk a földet, hanem a föld tart minket – hogy a földanya dédelget, táplál, hordoz, ahogy kezdettől fogva tette –, az uralkodás görcse hálává oldódik. Ez másfajta tudatállapot: nem fentről néző, hanem benne élő. És ebből a helyzetből a föld megóvása már nem kötelesség, hanem természetes mozdulat – ahogy az ember arra vigyáz, aki őt is életben tartja. Nem a földet mentjük meg. A föld ment meg minket, minden egyes nap – rajtunk csak az áll, hogy tovább engedjük-e. Egy civilizáció, amely újra rokonának érzi az erdőt, másképp bánik vele. Egy emberiség, amely újra gyermeke a földnek, nem ellensége többé – és talán ez a gyógyulás legmélyebb iránya: vissza a kapcsolódásba, hogy tovább élhessünk, mind.
Mindez nem jelenti azt, hogy a módosult tudatállapotok bárkinek valók vagy kockázatmentesek volnának. A pszichés sérülékenység, a szakszerűtlen keretek és a feldolgozás hiánya valós veszélyek – a felelős párbeszéd ezt nem hallgatja el, hanem kimondja.
És a belső felvilágosodás nem a szerekben lakik. A kutatások tanulsága szerint az élmény legfeljebb ablakot nyit – de a kilátásból otthont építeni már józan, hétköznapi, türelmes munka. Ezt a kettőt egy jó kiadó soha nem felejti el kimondani. Pontosan ettől hiteles.
Spirituális könyvet írnál?
Lehet, hogy már benned van a történet, de még nem látod a könyvet. Lehet, hogy van egy kéziratod, de nem tudod, hogyan legyen belőle hiteles, szerkesztett és kiadható mű.
A PsyHigh Books Könyvkiadó konzultációján átbeszéljük:
Nem azt keressük, hogyan lehet a történetedet hangosabbá tenni. Azt keressük, hogyan lehet tisztábban elmondani.
☙ Több mint könyvkiadás ❧
Érzékeny témák értő kezelése
Nem akarjuk sem leegyszerűsíteni, sem túlmisztifikálni a történetedet.
Szerkesztői tisztaság
Segítünk különválasztani az élményt, az értelmezést és az állítást.
Erős vizuális világ
A könyv tárgyként is közvetíti azt a minőséget, amit a tartalma képvisel.
Felelős kommunikáció
A gyógyítás, a pszichológia és a módosult tudatállapotok témáját pontos keretek között kezeljük.
Kiadói háttér
A PsyHigh mögött a Bookship könyvkiadási tapasztalata és működő szakmai csapata áll.
AZ ELSŐ KIADVÁNYUNK
Rivière Zsuzsi | Kolibri szárnyain
Van, amikor az élet csak akkor tud újrakezdődni, ha előbb teljesen darabokra hullik.
A Kolibri szárnyain egy önéletrajzi ihletésű regény egy nő mély belső átalakulásáról. Erdélyből indul, életét traumák, veszteségek és önkeresés formálják, míg végül az amazóniai esőerdőben találkozik egy ősi gyógyító hagyománnyal, amely örökre megváltoztatja az életét.
Miért hoztuk létre a PsyHigh Books Könyvkiadót?
Vannak könyvek, amelyek tudást adnak. És vannak könyvek, amelyek után már nem ugyanúgy nézünk önmagunkra és a világra.
A PsyHigh Books Könyvkiadót azért hoztuk létre, hogy ezeknek a műveknek legyen egy igényes, bátor és felelős magyar kiadója. Olyan szerzőket és gondolatokat keresünk, akik nem akarnak mindenáron megfelelni egy kész kategóriának – de van bennük annyi tisztaság, hogy ne bújjanak ködös állítások mögé.
A Bookshipnél megtanultuk, hogyan születik gondolatból valódi könyv. A PsyHighnál azt keressük, milyen könyvek segíthetnek másképp látni.
Mészáros Anita
a Bookship és a PsyHigh Books alapítója
Miért lett PsyHigh
a kiadó neve?
Psy ➸ Emelt tudatállapot, tudat, lélek, belső világ
High ➸ Emelkedett állapot, kitágult érzékelés, magasabb perspektíva
Felelős kiadói szemlélet
Környezettudatos nyomda,
etikus források.
Minőségi szerkesztés
Szívvel és lélekkel
Tudatos közösségépítés
Gyakori kérdések
Elsősorban olyan műveket, amelyek a spiritualitás, önismeret, pszichológia, tudatosság, belső fejlődés vagy ezek határterületeihez kapcsolódnak. Fontos számunkra, hogy a kéziratnak legyen saját gondolata, hiteles hangja és valódi mondanivalója – ne pusztán egy trendet kövessen.
Nem feltétlenül. Akkor is érdemes megkeresned bennünket, ha még csak egy könyvötleted, részben elkészült kéziratod vagy egy erős történeted van. A konzultáció során abban is segítünk, hogy tisztábban lásd a könyv fókuszát, célközönségét és lehetséges felépítését.
Először megvizsgáljuk, hogy a téma, a megközelítés és a kézirat színvonala illeszkedik-e a PsyHigh Books profiljához. Ha látunk benne lehetőséget, egyeztetünk a következő lépésekről, a szükséges szerkesztési munkáról és a lehetséges kiadási konstrukcióról.
A cél nem az, hogy átírjuk a szerző személyiségét vagy hangját. A szerkesztés során a gondolatmenetet, a szerkezetet, a következetességet és az érthetőséget tesszük erősebbé. Különösen figyelünk arra, hogy a személyes tapasztalat, a spirituális értelmezés és a szakmailag igazolható állítás világosan elkülönüljön egymástól.
Minden könyv más, ezért a megfelelő kiadási formát a kézirat, a szerző céljai és a projekt lehetőségei alapján választjuk ki. A konzultáció egyik célja éppen annak tisztázása, hogy melyik út illik legjobban az adott könyvhöz.
Mert a spiritualitás, a pszichológia, a gyógyulás és a módosult tudatállapotok érzékeny témák. Nem szeretnénk sem leegyszerűsíteni, sem túlmísztifikálni őket. Olyan könyveket szeretnénk létrehozni, amelyek nyitottak és inspirálóak, ugyanakkor pontosan fogalmaznak, és tiszteletben tartják az olvasó felelősségét is.